Anyák napja

Nem szeretem azokat az ünnepeket, amelyek arról szólnak, hogy az év egy bizonyos napján köszöntsünk valaki(ke)t, emlékezzünk meg valaki(k)ről. Amilyen a nőnap, az anyák napja, a halottak napja.
Az én önző lelkemnek nem elég, ha 365 napból egyetlen egyen naggggyyyyon szeretnek. Engem inkább szeressenek kicsit, 365 napon át egy évben.
Eddig a fiaim nem is tudták, hogy létezik anyák napja. Most a nagyobbik már óvódás, és persze ott megy a nagy készülődés, magára szedi a sztereotíp szokásokat. Soha nem szedtünk virágot, mert a virág akkor szép, ha él. Ha leszedjük, azzal elpusztítjuk. Szépet akarunk adni, de mi magunk okozzuk a szépség idő előtti elmúlását. Mostanában azonban egyre gyakrabban kapok pitypangot, pásztortáskát, és minden egyéb mezei virágot. És nem utasítom vissza, mert látom a fiam szemében a szeretetet, amivel adja.
Ráér még megtanulni, hogy egy szál virág -ami nem más, mint egy élőlény legyilkolt nemi szerve-  nem a legjobb kifejezője a szeretetnek.
Néhány leszakított virág talán nem túl nagy áldozat a világegyetemtől azért, hogy a fiam boldog legyen, hogy adhat nekem valamit. És én boldog legyek, mert van egy (sőt kettő! :) imádnivaló fiam.